Anyakönyvek másodpéldányainak kutatása 2012. január 1-től

Írta: leveltar
2011.12.14. 16:03
kisebb betű nagyobb betű e-mailben elküld nyomtatás
Facebook Tweeter iwiw RSS

A Veszprém Megyei Levéltár a jogszabályok és a levéltár rendelkezésére álló személyi és anyagi erőforrások figyelembe vételével az állami anyakönyvek másodpéldányainak kutathatósága tekintetében 2012. január 1-jét követően a következők szerint jár el:

Szabadon, korlátozás nélkül kutathatók a halotti anyakönyvek másodpéldányai, amennyiben keletkezésüktől számítva 30 év eltelt.

A születési és a házassági anyakönyvek esetében a korlátozás nélküli kutatáshoz szüksé­ges lenne az anyakönyvi másodpéldányok kutatásra történő mélyebb előkészítése (az anya­könyvben szereplő személyek halála tényének és idejének megállapítása, valamint védelmi időn belül lévő személyek esetében azok személyes adatainak védelméről történő gondos­kodás). Ehhez a levéltár sem személyi, sem anyagi erőforrásokkal nem rendelkezik. Megfelelő előkészítés híján a levéltár kutatószolgálata az anyakönyvi másodpéldányokat a kutatók számára kiadni nem tudja. Abban az esetben, ha a kutató pontos névvel és pontos (születési vagy házasságkötési) dátummal (év, hó, nap) azonosítja a keresett személyt, s a keresett személy vonatkozásában a Ltv-ben foglalt védelmi idők már lejártak, a levéltár kutatószol­gá­la­tának munkatársai az érintett bejegyzésről írásban adatot szolgáltatnak. Adatszolgáltató lap. Hiányos adatkérést nem áll módunkban teljesíteni, az anyakönyvi másodpéldányokban kutatást nem tudunk folytatni. Az anyakönyvvezetőknél rendelkezésre állnak a betűsoros mutatók, hiányos adataik pontosítását a kutatók az anyakönyvvezetőknél kérhetik.

A levéltár vezetésének álláspontját a kérdéskör jogi szabályozásával kapcsolatban a továbbiakban olvashatja...



Álláspont

az anyakönyvek levéltárban őrzött másodpéldányainak kutathatóságáról

Az elmúlt évben a Veszprém Megyei Levéltár, hivatkozva a jelenleg hatályos jogszabályi környezetre, az állami anyakönyvek másodpéldányai kutatásának lehetőségét megszüntette. Az elmúlt hetekben az országgyűlés 2012. január 1-jei hatállyal módosította a vonatkozó jogszabályokat, így változik az anyakönyvek kutathatósága is. Az alábbiakban szeretném az anyakönyvek kutathatóságával kapcsolatos hatályos jogszabályok, illetve a jogszabályválto­zások ismertetésével az anyakönyvek kutathatóságának alakulásáról kialakult álláspontomat ismertetni.

I. A jelenleg hatályos jogszabályi környezet és az anyakönyvek kutathatósága

1. Az anyakönyvek levéltárakban őrzött példányainak kutatására vonatkozóan jelenleg a köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló 1995. évi LXVI. törvény [a továbbiakban: Ltv.] kutatásra vonatkozó helyei (22–25. §), valamint az anyakönyvekről, a házasságkötési eljárásról és a névviselésről szóló 1982. évi 17. törvényerejű rendeletben [a továbbiakban Atr.] foglaltak az irányadók.

Arra való tekintettel, hogy a Ltv. 24. § (1) bekezdése első félmondata szűkíti e jogszabályhely alkalmazhatóságát azzal, hogy törvény hatáskörébe utalja a Ltv-től való eltérések meghatározását,[1] megadja a lehetőséget az Atr-nek, hogy a szabályozást magához vonja. Az Atr. szabályozza mind az anyakönyvből való adatszolgáltatást (41. §), mind az anyakönyvekbe történő betekintést (6. §), ezzel véleményem szerint kimeríti a Ltv. hivatkozott helyének megengedő értelmű szűkítését, s ebből következően az Atr. az anyakönyvek kutatására nem ad lehetőséget.

2. Amennyiben a fenti értelmezés nem állná meg a helyét,[2] értelemszerűen a Ltv. 24. § (1) bekezdését kell alkalmazni az anyakönyvi másodpéldányok kutatására.[3] A hivatkozott jogszabályhely a következőképp szól:

24. § (1) Ha törvény másként nem rendelkezik, a személyes adatot tartalmazó levéltári anyag az érintett halálozási évét követő harminc év után válik bárki számára kutathatóvá. A védelmi idő, ha a halálozás éve nem ismert, az érintett születéstől számított kilencven év, ha pedig a születés és a halálozás időpontja sem ismert, a levéltári anyag keletkezésétől számított hatvan év.

A jogszabályhely egyértelművé teszi, hogy mindazon személyes adatot tartalmazó levéltári anyagok, amelyek esetében az érintett személyre vonatkozó, a Ltv. 24. § (1) bekezdésében foglalt védelmi idő már lejárt, szabadon és bárki számára kutathatóvá válnak. Ez magában foglalja, hogy a levéltár a vonatkozó anyagban a kutatást nem tagadhatja meg, azt a kutatók rendelkezésére kell bocsátania.[4]

Ehhez azonban meg kell állapítani, hogy mely bejegyzések esetében járt le a védelmi idő. Ennek a menetét a Ltv. 24. § (1) bekezdése egyértelműen meghatározza. Előre hangsúlyozom, hogy a Ltv. nem vagylagos lehetőségeket állít fel, hanem kötelezően alkalmazandó sorrendet határoz meg. Ennek lépései – immár az anyakönyvekre koncentrálva[5] – a következők:

Szükséges annak eldöntése, hogy az a személy, akire a személyes adat vonatkozik, még él vagy már meghalt. Még élő személy esetében nem merülhet fel a személyes adatot tartalmazó levéltári anyag kutatásra bocsátása, ha pedig már elhunyt, azt kell vizsgálni, halálára mikor került sor (eltelt-e már 30 év a halálától). Ha halálának időpontja nem állapítható meg, akkor szükséges a születésére vonatkozó információk vizsgálta (2. lépés). Anyakönyvek esetében azonban a 2. lépés, azaz a halál időpontjának megállapíthatatlansága miatt a születési adatok vizsgálatát problematikusnak tartom.[6] Az idézett jogszabályhely gyakorlatilag az adott levéltárosra bízza annak eldöntését, hogy vizsgálja-e, s ha igen milyen mélységig az érintett személy halálának tényét és idejét, illetőleg születésének idejét. Ez nagyfokú szubjektivitást visz a levéltárosok, levéltárak jogkövető magatartásába, amely egy itt részletesen ki nem fejtendő problémaként jelentkezik.[7] Lényegesnek tartom viszont, hogy gyakorlatilag egyetlen forrástípusként az  anyakönyvek jönnek szóba, amelyek esetében kijelenthető, hogy a halál ténye és ideje vagy eleve ismert, vagy egyetlen lépéssel egyértelműen megismerhető. Emiatt nem tartom védhetőnek azt az érvelést az anyakönyvek esetében, hogy nem volt megállapítható az adott személy élő vagy halott mivolta, illetve halálának időpontja. Ennek következtében értelmezésem szerint minden esetben a halál tényét és idejét kell vizsgálni az anyakönyvek kutathatóságának megállapításához.

3. Mindez azt jelenti, hogy a levéltárak gyakorlata, amely az anyakönyvi másodpéldányok esetében a halotti anyakönyveket 30 év elteltével, a házassági anyakönyveket 60 év elteltével, a születési anyakönyveket 90 év elteltével teszi kutathatóvá, semmilyen jogszabályhellyel nincs alátámasztva, sőt kifejezetten ellentétes mind az Atr., mind a Ltv. rendelkezéseivel, bármelyik rendelkezései is vonatkozzanak az anyakönyvi másodpéldányok kutatására.

II. Az anyakönyvi eljárásról szóló 2010. évi I. törvény eredeti szövegének értelmezése

A 2010. évi I. törvény [a továbbiakban Atv.] 79. § (2) bekezdése a következőképp intézkedett az anyakönyvek kutathatóságáról:

(2) A levéltár által őrzött anyakönyvbe bejegyzett adat megismerésére a közlevéltárakról szóló törvény­nek a közlevéltár anyagában történő kutatásra vonatkozó szabályait kell alkalmazni, ha az anyakönyvi adat keletkezése óta kilencven év eltelt.

Ez a jogszabályhely a Ltv. 24. § (1) bekezdésében található megjegyzést alapul véve, miszerint törvény eltérően is rendelkezhet a levéltári anyag kutathatóságáról, az anyakönyvek másodpéldányai tekintetében attól részben eltérő szabályozást állapított meg. Ennek kulcs­ele­me az volt, hogy az anyakönyvek másodpéldányaira csak abban az esetben vonatkoztak volna a Ltv-ben meghatározott kutatási szabályok, amennyiben az anyakönyvi adat keletkezésétől már eltelt 90 év. A problémát jelentős részben az anyakönyvi adat – az Atv-ben egyébként nem definiált – értelmezése jelentette. Míg a kutatók számára a legkisebb értelmezhető információs egység az anyakönyvek esetében az anyakönyvi bejegyzés, addig az anyakönyvi adat fogalma ennél kisebb szintre is érthető.[8]

Mit is jelentett volna ez a levéltári kutatás szempontjából? Egyrészt egyértelműen kutathatónak nyilvánította az anyakönyvek levéltárakban őrzött másodpéldányait, ennyiben előrelépésnek volt tekinthető a kérdésben. Másrészt azonban a fentebb vázoltak miatt újabb elvi és gyakorlati problémákat vetett fel. Az elvieket már említettem, lássuk a gyakorlatiakat. Bármely értelmezést is fogadjuk el (anyakönyvi adat a bejegyzés egésze, illetve annak egy része) felmerül a bejegyzések (adatok) tételes vizsgálatának igénye. Összefoglalóan nagyjából a következő utat kellett volna bejárnia a levéltárosnak: minden egyes adatot önállóan meg kellett volna vizsgálnia egyrészt a tekintetben, vajon az adott anyakönyvi adat keletkezésétől eltelt-e már 90 év, majd pozitív eredmény esetén a tekintetben, vajon a személyes adatok védelméről a Ltv. 24. §-ában írottak értelmében az adott anyakönyvi adat kutatható-e. Ez azonban nem érintheti a már kutatható adatok kutatásra bocsátását, illetve ezzel egyidejűleg a még nem kutatható adatok védelmét, tehát a kutatást csak tételes vizsgálattal és a még nem kutatható adatok mechanikus védelmével lehetett volna megoldani.

Némileg egyszerűbb lett volna a helyzet, ha anyakönyvi adatnak a bejegyzést tekintettük volna, s annak keletkezését az alapbejegyzéstől számítottuk volna, ez azonban véleményem szerint legalábbis problematikus értelmezés lett volna. Ez esetben az a helyzet állt volna elő, hogy (az alapbejegyzés évkörét figyelembe véve) 90 évnél régebben keletkezett anyakönyvek közül a halotti automatikusan kutatható vált volna, s a születési és a házassági anyakönyvek esetében azonban vizsgálni kellett volna az érintett személy halálának tényét és időpontját. Ez a házassági anyakönyvek esetében vélhetően, de korántsem biztosan negatív eredménnyel zárult volna, a születési esetében azonban a védelmi időn belüli adatok nagyobb számú előkerülését lehetett volna feltételezni.

A felháborodást a jogszabállyal kapcsolatban az okozta, hogy ez a levéltárak által folytatott – ismétlem, jogszabállyal alá nem támasztható, sőt azzal ellentétes – gyakorlattal szemben a levéltárakra nagyobb előkészítési terhet, a kutatókra pedig a kevesebb anya­könyv­höz való hozzáférés rémét vetítette előre.

III. Az anyakönyvi eljárásról szóló 2010. évi törvény módosítása és az azzal előállt helyzet

Mindenekelőtt a vonatkozó jogszabályhelyet szeretném idézni:

[2010. évi I. törvény 79. § (2) bekezdés:]

(2) A levéltár által őrzött anyakönyvbe bejegyzett adat megismerése a közlevéltárakról szóló törvénynek a közlevéltár anyagában történő kutatásra vonatkozó szabályait kell alkalmazni úgy, hogy a védelmi időt az anyakönyvi alapbejegyzéstől kell számítani.

Első helyen fel szeretném hívni a figyelmet arra a terminológiai ellentmondásra, amely az Atv. és a Ltv. között áll fenn. Míg az Atv. hivatkozott bekezdése az anyakönyvi alapbejegyzésre utal a védelmi idő vonatkozásában, addig a Ltv. a védelmi időt annak a személynek az életéhez köti, akire a személyes adat vonatkozik. A fentiek tükrében nehezen értelmezhető számomra az Atv. hivatkozott bekezdésében olvasható megkötés, miszerint „a védelmi időt az anyakönyvi alapbejegyzéstől kell számítani”, hiszen ez a Ltv. vonatkozó szabályozásának keretében gyakor­la­tilag értelmezhetetlen.[9] Az Atv. megjegyzése abban az esetben lenne értelmezhető, ha az Atv. a Ltv-től teljesen függetlenül kívánná szabályozni a kutatást (erre, mint korábban utaltam, az Ltv. lehetőséget is ad), azonban itt erről szó sincs.

A fentebb elmondottak azzal járnak tehát, hogy az Atv. hivatkozott bekezdésének két része egyidejűleg nem alkalmazható. Tehát vagy a Ltv. szerint történik az anyakönyvi adatok kutatása, vagy úgy, hogy a védelmi időt az alapbejegyzéstől számítjuk. Utóbbi esetben rögtön felmerül a kérdés, hogy vajon milyen védelmi időről is van szó, hiszen ezzel kapcsolatban sem az Atv., sem a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény nem ad eligazítást. A ’védelmi idő’ ebben a kontextusban alapvetően a levéltári jogban alkalmazott fogalom, s alkalmazására kizárólag a Ltv. 24. § (1) bekezdésében megismert módon, azaz személyre vonatkozóan kerül sor.[10] Mindezek tükrében tehát véleményem szerint az Atv. hivatkozott bekezdése egyértelműen és minden további megkötés nélkül a Ltv. hatáskörébe utalja az anyakönyvi adatok kutathatóságának kérdését.[11]

Ez pedig azt jelenti, hogy a fentebb, az I. 2. pontban részletesen kifejtett gyakorlatot kell alkalmazni az anyakönyvi adatok kutatásának engedélyezésekor.

Mielőtt továbblépnék, gondolatmenetemet három, szerintem tanulságos példával szeretném gyakorlatiasabbá tenni:

·         1896-os születési anyakönyvbe bejegyzettek közül nem él már senki, ugyanakkor valaki csak 98 évesen 1994-ben halt meg. Erről UB bejegyzés tudósít. Az Ltv. szerint az adott személy halálának időpontját kell vizsgálni a kutathatóság szempontjából, ami csak 1994-ben történt, tehát ez alapján az illető személyes adataihoz kizárólag csak a 30 év védelmi idő leteltét követően, azaz 2025-ben férhet hozzá bárki is.

·         Az 1979-es születési anyakönyvről első ránézésre mindenki azt gondolná, hogy semmiképpen nem lehet a kutatók kezébe adni. Sajnálatos módon azonban egy pár naposan elhalálozott gyermek adatai is benne találhatók. Az ő esetében a halálától számított 30 éves védelmi idő lejárt 2009-ben, így az ő születési anyakönyvi bejegyzéséhez való hozzáférést természetes módon kérheti bárki, s ezt a levéltár nem tagadhatja meg. A többi, őt szerencsésen túlélt egykori gyermek adataihoz azonban lehet, hogy még sok-sok évig senki nem férhet hozzá.

·         Egy 1925-ös házassági anyakönyvi bejegyzés esetében a húsz évesen házasultak közül egyikük elhunyt egy évvel a házasság után, a másikuk azonban csak 1985-ben. Ezt az adatot mikor is bocsáthatom a kutatók rendelkezésére, csak 2016-ban, vagy már réges rég bárki kutathatja?

Mi következik mindebből?

1. A halotti anyakönyvek kutatása esetében semmi, 30 év elteltével nyugodtan odaadhatók bárkinek. A születési és a házassági anyakönyv esetében azonban minden egyes bejegyzést tételesen kell megvizsgálnia a levéltárnak, hogy van-e benne olyan személyre vonatkozó adat, akinek az esetében a védelmi idő fennáll, hiszen azt nem ismerheti meg a kutató. Miután a levéltáros átnézte a kért anyakönyvi másodpéldánykötetet, negatív eredmény esetén átadja a kutatónak. Pozitív eredmény esetén több megoldás is lehetséges. A még védelmi idő alatt álló személyes adatokat anonimizálja (fénymásolatban történő kihúzással, majd az eredeti oldal valamilyen formában történő kitakarásával, hiszen a kutató a többi lapra is kíváncsi…) Ez esetben felmerülhet a kutató költségére történő anonimizálás is. A kutatók teljes joggal kérik, hogy mindhárom anyakönyvtípust a 30 éves védelmi idő figyelembevételével tekintsünk át, hiszen, hivatkozok itt az 1979-es példámra, bármelyikben lehet szabadon megismerhető adat.

Ez persze a családkutatók szempontjából örvendetes felszabadulása az anyakönyvi másod­­pél­dányokra vonatkozó kutatási korlátozásoknak (még a levéltárak eddigi gyakor­la­tánál is sokkal szélesebb távlatokat nyitva meg), a levéltárak számára azonban, azt gondolom, beláthatatlan feladatot jelentene a fentiek megvalósítása.

2. A jogszabálykövető magatartás azonban véleményem szerint másképp is megvalósít­ható, s ehhez a Ltv. 24. § (1) bekezdés ’levéltári anyag’ kifejezésének értelmezését kell segítségül hívni.[12] A Ltv. 3. §. k) pontja ugyanis a következőképp definiálja a levéltári anyag fogalmát:

k) levéltári anyag: az irattári anyagnak, továbbá a természetes személyek iratainak levéltárban őrzött maradandó értékű része, valamint a védetté nyilvánított maradandó értékű magánirat;”

Ez a megfogalmazás kellően tág ahhoz, hogy ’levéltári anyag’ fogalmát egy adott irateggyüttesre (például egy fondra) vonatkoztassuk, de akár egyetlen dokumentumra is. A jogszabály fogalomhasználata azt sem zárja ki, hogy a ’levéltári anyag’ fogalmát a kutatással összefüggésben elviről fizikai síkra tereljük, s a legkisebb kutatásra kiadható egységként, jelen esetben kötetként értelmezzük. Ez utóbbi megfogalmazás talán vitatható, de  gyakorlatorien­tált, s ki tagadhatná, hogy egy adott anyakönyvi adat kutatása kizárólag úgy lehetséges, hogy a kutató kézbe veszi azt a kötetet, amelybe az anyakönyvi másodpéldányokat (azaz egy adott időszak anyakönyvi adatainak összességét) bekötötték, s átlapozza azt (a mikrofilm érdemben nem módosítja a kutatás menetét).

A fentiek alapján, ha egy adott anyakönyvi másodpéldánykötetben akár csak egyetlen olyan személyre vonatkozó személyes adat található, aki tekintetében a védelmi idő még nem járt le, a levéltári anyag (s ezalatt itt az anyakönyvi adatok legkisebb „kézbe vehető” fizikai egységét értem) nem kutatható. Ez az értelmezés valamivel kisebb terhet ró a levéltárakra, hiszen nem szükséges a védelmi időn belüli adatok anonimizálása, ugyanakkor az egyes kötetek áttekintését nem lehet megspórolni, ráadásul a védelmi idő alá eső személyek köre évről évre csökken, tehát folyamatos felülvizsgálatot, vagy valamiféle nyilvántartás vezetését követeli meg a levéltáraktól.

IV. Lehetőségek a jelenlegi szabályozás gyakorlati alkalmazására (első megközelítésben)

1. A levéltárak január 1-jétől a halotti anyaköny­veket keletkezésüktől számított 31. évben szabadon kutathatóvá teszik, a születési és a házassági anyakönyvek esetében pedig kutatási kérés esetén bejegyzésről bejegyzés­re végigmennek az anyakönyveken, a még védelmi idő alá eső személyek adatait anonimizálják, a többiekét pedig kutatásra kiadják. Ez esetben termé­szetesen a teljes másodpéldány-gyűjteményt kutathatóvá kell tenni, hiszen, mint bemutat­tam, egy 1979-es születési anyakönyvben is lehetnek kutatható adatok.

Ez a megoldás véleményem szerint teljes mértékben jogkövető, a szükséges munka- és anyagi ráfordítások figyelembevételével azonban teljesen egyértelmű ennek megvalósít­ha­tatlansága.

2. A levéltárak január 1-jétől a halotti anyakönyveket keletkezésüktől számított 31. évben szabadon kutathatóvá teszik, a születési és a házassági anyakönyvek esetében pedig minden egyes kérés esetén vizsgálják az adott legkisebb kiadható fizikai egység tartalmát, azaz, hogy tartalmaz-e olyan személyes adatot, amelynek vonatkozásában a védelmi idő még fennáll. Ebben az esetben a levéltárak – hivatkozva a Ltv. 24. § (1) bekezdésére, valamint esetleg arra, hogy a levéltár személyi állománya nem teszi lehetővé az anyakönyvi másodpéldányok esetében az anonimizált kutatás biztosítását (bár ez utóbbi jogszerű kifogásnak semmi esetre sem nevezhető) – a kutatást meg­tagad­ja. Mi tettünk próbát, ez alapján nagy eséllyel nem lesz kutatható születési anyakönyv, s a házasságiak becslésünk szerint legalább az 1920-es évek elejétől úgyszintén kiesnek a kutathatóság köréből.

Véleményem szerint ez a megoldás is jogkövető, még ha el is lehet vitatkozni a levéltári anyag fogalmának értelmezésén. Megvalósítása viszont még mindig jelentős munkabe­fek­te­tést igényel, különösen a halál időpontját direkte nem tartalmazó házassági anyakönyvek esetében, ennek következtében fizikailag nem tartom megvalósíthatónak.

3. A levéltárak január 1-jétől a halotti anyakönyveket keletkezésüktől számított 31. évben szabadon kutathatóvá teszik, a születési és a házassági anyakönyvek esetében azonban csak akkor szolgáltatnak adatot, amennyiben a kutató pontos névvel és születési vagy házassági időponttal tud szolgálni.

A megoldás jogszerűsége vitatható ugyan, de figyelembe véve a IV. 2. pontban írottakat, miszerint az előzetes szúróprobaszerű vizsgálatok szerint a születési anyakönyvi másodpéldányok valamennyi évfolyamában, a házasságiaknak pedig legalább 90 évre visszamenő évfolyamaiban lenne védelmi időn belüli adat, s ennek kutatásra bocsátása megtagadható volna, a gyakorlatban nagyobb anyakönyvi hozzáféréssel számolhatnak a kutatók. Másrészről a levéltár számára is a még elfogadható (azaz fizikailag egyáltalán megvalósítható) megoldást kínálja.

4. A levéltárak január 1-jétől a halotti anyakönyveket keletkezésüktől számított 31. évben szabadon kutathatóvá teszik, a születési és a házassági anyakönyvek esetében azonban megtagadják a kutatás biztosítását arra hivatkozva, hogy a jogszabályok által előírt előkészítés gyakorlatilag kivitelezhetetlen feladatok elé állítaná az intézményeket.

Ez semmiképp nem tekinthető jogkövető magatartásnak, az indoklásnak valóságalapja azonban van.

5. A levéltárak január 1-jétől a halotti anyakönyveket keletkezésüktől számított 31. évben szabadon kutathatóvá teszik, a születési és a házassági anyakönyvek esetében pedig – hivat­kozva arra, hogy a halál ténye nem állapítható meg egyértelműen (születési anya­könyveknél az UB-k hivatkozáskénti feltüntetését kiemelve) – a keletkezéstől számított 90 év elteltével bocsátják kutatásra azokat.

Mint említettem, ezt én meglehetősen problematikusnak tartom, mivel véleményem szerint az anyakönyvek esetében a halál ténye és ideje egyértelműen megállapítható.

6. A levéltárak továbbra is alkalmazzák azt a gyakorlatot, hogy a születési anyakönyveket 90, a házasságiakat 60, a halálozásiakat 30 év elteltével bocsátják a kutatók rendelkezésére.

Ez a megoldás véleményem szerint teljességgel jogellenes (a halálozási anyakönyv esetében a jogkövető magatartás fennáll, bár ez inkább csak véletlen egybeesés eredménye), ugyanakkor kényel­mes a levéltárak számára, s megszokták már a kutatók is.

Elképzelhetőnek tartom, hogy nem is olyan sok idő elteltével a jogszabályok értelmezését bírósági döntés könnyíti majd meg a levéltárak számára… Ami talán nem is lenne olyan nagy baj.

V. Javaslatok a helyzet megoldására

Hamarjában két javaslatot is le lehet(ett volna) tenni az asztalra, amely a problémát a fenti anomáliák nélkül egyszers­min­denkorra megoldotta volna. Ezek most minden valószínűség szerint aktualitásukat vesztették, de talán egyszer majd érdemes lesz elővenni őket.

1. A legegyszerűbb, a 2010. évi I. törvény árnyalatnyi változtatása lett volna:

 [2010. évi I. törvény 79. §. (2) bekezdés:]

 (2) A levéltár által őrzött anyakönyvbe bejegyzett adat annak keletkezését követő 90 év védelmi idő elteltével válik bárki számára kutathatóvá úgy, hogy a védelmi időt az anyakönyvi alapbejegyzéstől kell számítani.

Ez esetben bármely 90 évnél régebbi anyakönyv egy az egyben kutatható lett volna. Ennek semmi köze a Ltv-ben foglalt kutatási korlátozásokhoz, de a Ltv-től eltérő szabályozásra a Ltv. 24. §. (1) bekezdés első félmondata lehetőséget ad.

2. Ha pedig a levéltárak egy része által folytatott, már többször említett gyakorlatot szerettük volna kodifikálni, a következő jogszabályhelyet kellett volna elfogadni:

 „[2010. évi I. törvény 79. §. (2) bekezdés:]

 (2) A levéltár által őrzött anyakönyvbe bejegyzett adat születési anyakönyv esetében annak keletkezését követő 90 év védelmi idő elteltével, házassági anyakönyv esetében annak keletkezését követő 60 év védelmi idő elteltével, halálozási anyakönyv esetében pedig annak keletkezését követő 30 év védelmi idő elteltével válik bárki számára kutathatóvá úgy, hogy a védelmi időt az anyakönyvi alapbejegyzéstől kell számítani.

Mindkét javaslat érdemi plusz levéltári munkabefektetés nélkül tenné lehetővé a jog­sza­bálykövető és egyben kutatóbarát magatartást.

*           *           *

A Veszprém Megyei Levéltár a fentiek és a levéltár rendelkezésére álló személyi és anyagi erőforrások figyelembe vételével az állami anyakönyvek másodpéldányainak kutathatósága tekintetében 2012. január 1-jét követően a következők szerint jár el:

Szabadon, korlátozás nélkül kutathatók a halotti anyakönyvek másodpéldányai, amennyiben keletkezésüktől számítva 30 év eltelt.

A születési és a házassági anyakönyvek esetében a korlátozás nélküli kutatáshoz szüksé­ges lenne az anyakönyvi másodpéldányok kutatásra történő mélyebb előkészítése (az anya­könyvben szereplő személyek halála tényének és idejének megállapítása, valamint védelmi időn belül lévő személyek esetében azok személyes adatainak védelméről történő gondos­kodás). Ehhez a levéltár sem személyi, sem anyagi erőforrásokkal nem rendelkezik. Megfelelő előkészítés híján a levéltár kutatószolgálata az anyakönyvi másodpéldányokat a kutatók számára kiadni nem tudja. Abban az esetben, ha a kutató pontos névvel és pontos (születési vagy házasságkötési) dátummal (év, hó, nap) azonosítja a keresett személyt, s a keresett személy vonatkozásában a Ltv-ben foglalt védelmi idők már lejártak, a levéltár kutatószol­gá­la­tának munkatársai az érintett bejegyzésről írásban adatot szolgáltatnak. Hiányos adatkérést nem áll módunkban teljesíteni, az anyakönyvi másodpéldányokban kutatást nem tudunk folytatni. Az anyakönyvvezetőknél rendelkezésre állnak a betűsoros mutatók, hiányos adataik pontosítását a kutatók az anyakönyvvezetőknél kérhetik.

 

 

Veszprém, 2011. december 13.

                                                                                                                Hermann István

                                                                                                                     igazgató



[1]24. § (1) Ha törvény másként nem rendelkezik, a személyes adatot tartalmazó levéltári anyag az érintett halálozási évét követő harminc év után válik bárki számára kutathatóvá. A védelmi idő, ha a halálozás éve nem ismert, az érintett születéstől számított kilencven év, ha pedig a születés és a halálozás időpontja sem ismert, a levéltári anyag keletkezésétől számított hatvan év.”

[2] Amint azt a családfakutatók többsége állítja, illetve a levéltárak többségének gyakorlata kimondatlanul is feltételezi.

[3] Ez a paragrafus vonatkozik a személyes adatokat tartalmazó levéltári anyagok kutathatóságára. A személyes adatokat nem tartalmazó levéltári anyagok kutatására a Ltv. 22. és 23. §-ai vonatkoznak. Az anyakönyvek azonban eleve személyes adatok nyilvántartása céljából létrehozott iratok, tehát ezek kutathatóságára a Ltv. 24. §-ában foglaltakat kell alkalmazni. A 24. § további bekezdései a személyes adatok védelmi idő lejárta előtti kutatás lehetőségét szabályozzák, azonban a családtörténeti kutatók anyakönyvi kutatásai esetében ezek alkalmazhatósága itt nem részletezett okok miatt az esetek döntő többségében kizárható.

[4] Ehhez lásd még a Ltv. 25. §-ában foglaltakat.

[5] Az anyakönyvek esetében nem merülhet fel kérdésként, hogy az adott levéltári anyag tartalmaz-e személyes adatot, hiszen az anyakönyv célja személyes adatok nyilvántartása. Más levéltári anyag esetében természetesen annak megállapítása az első lépés, hogy az adott levéltári anyag tartalmaz-e személyes adatot. Ha nem, akkor a Ltv. korábban hivatkozott 22. és 23. §-a vonatkozik a kutatására.

[6] A halotti anyakönyv esetében egyértelmű a helyzet, ugyanakkor a születési anyakönyv esetében is kötelezően szerepel a halál ténye és ideje, ha már bekövetkezett, az anyakönyvi bejegyzésben UB formájában (Atr. 32. § (2) g) pont; illetve Atv. 69. § (2) g) pont). A házassági anyakönyv ezzel szemben csak bizonyos esetekben tartalmazza a felek (egyik fél) halálára vonatkozó bejegyzést, ha a házasság halálozás miatt szűnt meg. (Atr. 35. § (2) b) pont; illetve Atv. 70. § (2) c) pont). A problémát véleményem szerint az jelenti, hogy jogvita esetében védhető álláspont-e a házassági anyakönyvek esetében, hogy a halál időpontja nem állapítható meg magából az adott anyakönyvből. A házassági anyakönyvek esetében az ott szereplő születési adatok egyértelműen visszakereshetővé teszik az illető születési anyakönyvi adatait, ahol viszont a halál ténye és ideje feljegyzésre kell, hogy kerüljön. E tekintetben véleményem szerint irreleváns, hogy a kérdéses születési anyakönyv az adott levéltárban másolatban rendelke­zésre áll-e vagy sem, hiszen a Ltv. 24. § (1) bekezdése nem határozza meg, mely esetekben tett eleget a levéltáros annak a követelménynek, hogy vizsgálja egy adott személy halálának megállapíthatóságát. Jóhiszeműen itt arra kell véleményem szerint gondolni, hogy a levéltáros akkor tesz eleget a halál megállapítására irányuló vizsgálati kötelezettségének, ha – feltételezve, hogy az adott levéltári anyag a halál bekövetkeztére és annak idő­pontjára nem tartalmaz utalást – az adott személy vonatkozásában mérlegeli a halál ténye és ideje felkutat­ható­ságát. Ennek értelmében egy teljesen ismeretlen személy esetében eltekint az adott levéltári anyagon túlmutató parttalan vizs­gálattól, míg egy helyi, esetlegesen országos közéleti, ismert személy esetében például egy lexikonból tájékozódik. Az anyakönyvek, mint irattípus esetében a halál tényének és idejének megállapítása meto­dikailag nyilvánvalóan egyszerűen és egyértelműen elvégezhető, függetlenül annak fizikai megvalósít­hatóságától. Gyakorlatba lefordítva, míg közismert személy esetén a levéltáros a kutatóteremben elhelyezett lexikont ütheti fel, addig egy házassági anyakönyvi bejegyzés helyes értelmezéséhez esetleg levéllel kellene fordulnia az illető személy születési helyének anyakönyv­vezetőjéhez, esetleg az illetékes levéltárhoz. Kérdésként merül fel, hogy jogvita esetén a fizikai megvalósíthatóság mennyit nyom az adat egyértelmű beszerezhetőségével szemben, azaz hogy kell értenünk a Ltv. „ha a halálozás éve nem ismert” kitételét.

[7] Ez a kérdés egyébként nem is olyan lényegtelen, mint az már talán az előző jegyzetből nyilvánvalóvá vált. A gyakorlatot alapvetően befolyásolja az, hogy mit kell megtenni a halál idejének megismeréséért. Az előző jegy­zet­ben azt az értelmezést követtem, miszerint a levéltárosnak vizsgálni kell, hogy ismert-e, helyesebben megismerhető-e a halál ténye és ideje. De a „ha a halálozás ideje nem ismert” kitételt akár úgy is lehetne érteni, hogy nincs a levéltárosnak vizsgálati kötelezettsége, azaz a halál ténye akkor ismert, ha kizárólag az adott levéltári anyagot áttekintve, semmiféle további vizsgálódást nem végezve ismerhető az meg. Ebben az esetben csupán a halotti anyakönyvek esetében beszélhetünk a halál tényének és idejének ismertségéről. A születési anyakönyvek esetében az UB-k feloldása már további iratanyag bevonásával jár együtt. Ezekben az esetekben vajon ismert-e a halál ténye és ideje? Mint az szándékom szerint nyilvánvaló, én ezt az értelmezést elvetem. További fejtegetéseim csak ebben az összefüggésben értelmezhetők. A problémát egyébként a Ltv. 24. § (1) bekezdésének csekély értelmű változtatásával ki lehetne küszöbölni, vagy legalábbis jelentősen egyszerűsíteni lehetne. A jelenleg érvényes szöveghez egy további mondatot kellene beszúrni arról, hogy a levéltáros a halál tényét és idejét, illetve a születés idejét kizárólag az adott levéltári anyagból elérhető információk alapján köteles vizsgálni. Ezzel a levéltárosi szubjektivitás jelentősen csökkenne.

[8] Semmi nem zárja ki, hogy az anyakönyvi adaton az egy sorszámhoz tartozó anyakönyvi bejegyzés egészét értsük, hiszen az csupán egészében értelmezhető helyesen. Azonban ellenvetésként felvethető, hogy egy adott információs egység (jelesül az anyakönyvi bejegyzés) kisebb, önmagukban talán meg sem álló adategységekre bontható tovább, s ilyen értelmezésben önálló anyakönyvi adatként értelmezhető az alapbejegyzés, az egyes UB-k, sőt, az alapbejegyzés egyes rovatai is. Ha az első, a levéltárak és a kutatók számára legkedvezőbb értelmezést fogadjuk el, újabb kérdésként merül fel az, hogy mikor keletkezett egy anyakönyvi adat: vajon az alapbejegyzés keletkezése vagy a legkésőbbi UB keletkezése az irányadó. Arról a problémáról nem is beszélve, hogy a másodpéldányokban az UB-kra csak utalás történik, szövegszerűen nem kerülnek feljegyzésre.

[9] Egyértelművé válik ez, ha megpróbáljuk az Atv. értelmező megjegyzését a Ltv. vonatkozó bekezdéséhez illeszteni, egyfajta „egységes szerkezetű jogszabályhelyet” alkotva: a személyes adatot tartalmazó levéltári anyag az érintett halálozási évét követő harminc év után válik bárki számára kutathatóvá. A védelmi idő, ha a halálozás éve nem ismert, az érintett születésétől számított kilencven év, ha pedig a születés és a halálozás időpontja sem ismert, a levéltári anyag keletkezésétől számított hatvan év. A fenti szabályozást anyakönyvek esetében úgy kell alkal­maz­ni, hogy a védelmi időt az anyakönyvi alapbejegyzéstől kell számítani.

[10] Lásd még az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára létrehozásáról szóló 2003. évi III. törvény 4. és 5. §-át.

[11] A problematikus kitétel talán azért kerülhetett a szövegbe, mert a módosítás megszövegezői az eredeti szöveg sajnos definiálatlan ’anyakönyvi adat’ fogalmára szerettek volna reagálni, esetleg azt kvázi értelmezni (anyakönyvi adatként így a bejegyzés egészére tekinthetünk, amelynek keletkezésére nézve az alapbejegyzés kelte az irányadó – ez azonban a módosított kutatási szabályozás szempontjából már irreleváns).

[12] A hivatkozott jogszabály kérdéses mondata így hanzik: „Ha törvény másként nem rendelkezik, a személyes adatot tartalmazó levéltári anyag az érintett halálozási évét követő harminc év után válik bárki számára kutathatóvá.”


Kapcsolódó dokumentumok: